AZKABANI GONDOLATOK

Harry Potter és az azkabani fogoly
(Harry Potter and the Prisoner of Azkaban)
(2004)

Sokan örvendenek a rendezőváltásnak és az ebből fakadóan eltérő szemléletnek, mely végül létrehozta a Harry Potter sorozat harmadik darabját. Dicsérik az új látásmódot, megközelítést, képi világot, mely mintegy frissítőleg hatott a varázslótanonc köré épített történetekre.
Számomra ez nem ilyen egyértelműen ünneplendő.
Hogy miért, arra tüstént felsorakoztatok indokokat, nem is keveset.

Tény, hogy az első két rész filmre álmodója, Chris Columbus némileg belebárgyult a családi vígjátékok forgatásába, azonban tehetségét és rátermettségét egyértelműen bizonyítja, hogy mind A bölcsek köve, mind A titkok kamrája nem csupán élvezhetőre, hanem kifejezetten jóra sikeredett. Profi a történetvezetés, a látványvilág, érthetőek az okok és okozatok. Könnyen befogadható, szórakoztató filmek születtek a regények alapján. Meglehet, Columbusnak nagy szerencséje volt, hisz pontosan a harmadik könyvnél kezdenek sűrűsödni és bonyolódni a szálak. Talán nem véletlen, hogy hátrébb is vonult és az azkabani sztorinál mindössze produceri teendőket vállalt magára – de ő legalább tisztában volt valamivel, amit szerintem Alfonso Cuarón nem gondolt át alaposan.

De kezdjük Alfonso megjelenésével. A rendező merőben más elképzeléseket hozott egy már kialakult, létező világba. Ezen elképzelések alapvetően nem mondanak ellent az eddig megismert tényeknek, sőt, jelentősen bővítik ismereteinket a Roxfortot és környezetét illetően. Skócia gyönyörű tájai remekül illenek a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola világához. Engem nem ábrándít ki az sem, hogy a szereplők ruházkodása közelebb került a hétköznapi fiatalság viseletéhez. A farmer, a pulóver és a sportcipő mit sem von le a Roxfort aurájának hihetőségéből. A színvilág jelentősen deformálódott, hisz Cuarón jóval sötétebb, tompább árnyakat hozott a filmbe. A fene nagy setétség engem néhol zavar kissé, de ez még mindig nem gond.
Ami viszont gond, az maga a történet tálalása, feldolgozása. Mint említettem, az azkabani sztori az eddigieknél jelentősen sokrétűbb, szövevényesebb ügy. De azért nem annyira, hogy az átültetése ilyen mértékben hézagos, hiányos maradjon. A nézőben ugyanis, miután megpillantja a vége főcímet, akkora fekete kérdőjelek támadnak, hogy ihaj. Ha netán úgy ült be a moziba vagy a képernyő elé, hogy nem olvasta a könyvet, akkor még a szája is tátva marad attól, hogy slussz, passz, itt a konyec. Ha viszont ismeri a könyvet, akkor pontosan azért követeli magában a hiányzó részeket, magyarázatokat, mert azokat jogosan nélkülözi.
Csupán két “aprócska” lyuk említése.

Vajon a mi Sirius barátunk mégis miként szökött meg a szigorúan őrzött dutyiból? Talán szárnyakat növesztett? Vagy látványosan rothadó fogaival átrágta magát a falon? Netán leállt bratyizni a kedves, érző szívű dementorokkal? Megoldás: nuku! Ő volt Fantomas, megszökött és kész. Zárjuk le a témát!
Vagy ami szintén nem fontostalan: mi az a régmúltból eredő viszály, ami miatt Severus Snape (alias Piton prof) oly győzelemittasan füleli le Blacket a Szellemszálláson? Mi köze van hozzá egyáltalán? És Lupinhoz? Magyarázat: nuku. A film mintegy “elfelejti” megmagyarázni, ki volt Ágas, Holdsáp, Féregfark és Tapmancs, miket műveltek annak idején. (Ha valaki sokáig molyol rajta, végül összerakhatja a képet, de jobb, ha elolvassa a könyvet…) Hogy jön a képbe Piton? Erre nézvést a legcsekélyebb információval sem bírunk. Ami elég nagy gáz.

A következő baj: szánalmasan lükére sikerült kerekíteni Draco Malfoy jellemét. Egy olyan filmbéli gonosz, aki halálra rémül Hermione varázspálcájától, vagy néhány semmiből érkezett hógolyótól, teljesen tönkrevágja a karakter hihetőségét. Innentől kezdve a rosszindulatú, áskálódó Malfoy mindössze egy nevetséges, röhejes bohóc. Ez megint nagy baj, elvégre ki tudja, hogy a további részek folyamán hová fejlődik majd a Malfoy-Potter, vagy épp Malfoy-Granger konfliktus? Ez bizony a jövő zenéje.
Szintén nem szerencsés ötlet létezetlen intim-közeli helyzeteket kreálni Ron Weasley és Hermione között. Annál is inkább, mert a regény erre a legcsekélyebb utalást sem teszi. Sőt, ami azt illeti, a következő sem… Szép dolog, hogy beleképzelek ezt-azt a szereplőim érzelmi világába, csak épp – Alfonso kivételével – valamennyien tudjuk, hogy Hermione nemsokára Viktor Krumért fog epedezni. Újabb hiba.
Nem fog Oscar-jelölést kapni a spéci effektek stábja sem. Lupin átalakulása vérfarkassá (vicces egy vérfarkas…) inkább a mesebeli Piroska történetébe illik, mintsem ebbe a sötét hangulatú filmbe. Talán nem akarták riogatni a fiatalabb célközönséget, de ez akkor is kiábrándító… És nem lett volna üdvösebb Black Tapmancs-formáját egy valódi, hús-vér kutyával ábrázolni? (De.)

De hogy osszak azért jópontokat is.
Találónak vélem a dementorok ábrázolását. Légies, ugyanakkor baljós lebegésük, rongyos álcájuk kellőképp borzongató. Szintén pofásra sikeredett Peter Pettigrew, mind jellemábrázolását, mind külsejét illetően. És nem győzöm említeni a film alapvetően sötét hangulatát, ami valóban jobban szolgálja a cselekményt, mint Columbus élénk, telt színei. Végül pedig, ötletes, izgalmas és kiválóan megoldott az időutazós rész.
A hiányzó fekete lyukak azért bosszantanak különösképp, mert a magyarázatok megadásához nem lett volna szükség három órás filmre. Elegendő lett volna néhány percnyi adalék ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. De nem, Alfonso ezt nem tartotta fontosnak.

Sajnálatos látni azt, ami már a sorozat elején is elég nyilvánvaló volt: a fiatal főhősök közül nyilvánvalóan Rupert Grint a legtehetségesebb. Emma Watsonon látszik, hogy tanul és igyekszik egyre jobb alakítást nyújtani. Daniellel viszont az a probléma, hogy akadnak príma pillanatai, ugyanakkor olyan jelenetei is, melyekből kirí, hogy mire utasította a rendező… De sebaj. Bőven van ideje fejlődni.
A dvd-ről.
Éppen az eltérő képi világnak köszönhetően, a harmadik rész nem veheti fel a versenyt látványában, színeiben az előző kettővel. Ráadásul hiába az 5.1. EX hangsáv, nem igazán jön át a cucc a soknyi hangfalon. Kevés az erre alkalmas hanghatás, hisz ebben a részben még “igazi” kviddics mérkőzés sincs, ahol kedvükre suhoghatnának, zúghatnának és ciripelhetnének a kvaffok, gurkók és cikeszek. Kár.

A magyar szinkron nem valami csúcs, főként Hermione “alakítása” gyenge. Sőt, időnként egyenesen kiábrándító. Javallom az eredeti változatot.
Az extrákon vannak vicces interjúk, néhány nem látott jelenet – noha ezek szégyenletesen rövidek. A játékokhoz nem volt igazán türelmem, talán majd egy későbbi alkalommal…
Végezetül egy dolog, ami nagyon cseszi a csőrömet.

Ha már létrejött a filmben egy olyan jelenet, ahol a rendező összeereszthet “egy” Alan Rickmant és “egy” Gary Oldmant, nincs nagyobb bűn, mint gátat vetni a kibontakozásuknak. Hisz abban a pillanatban, amikor Piton megjelenik a Szellemszállás ajtajában, és végre szemtől-szembe kerül Siriusszal, megtörténik a csoda. A filmvászon egyszeriben izzani kezd, ez a két zseniális színész valósággal felperzseli maga körül a légkört, pattogni kezdenek az elektromos szikrák… Itt a lehetőség, hogy tisztázzák ellenségeskedésük okát! Végre megtudhatjuk, miért lobog a tűz oly ádázul Piton szemében!…
… és erre Harry elröpíti Pitont a rozoga baldachinos ágyba.
Ez nagybetűs BŰN. A film csúcspontja lehetett volna kettejük alakítása. Már ha hagyták volna őket alakítani… Bár újraforgathatnám azt a jelenetet…
Nos, mindezekért ünneplem én módjával Alfonso Cuarón teljesítményét.
A sok árny jó helyen motoz – de a tátongó fekete lyukak megbocsájthatatlanok.