Valeria beszámolója a római Harry POtter maratonról

Március 26-án 7:30-kor keltem, és már türelmetlenül vártam, hogy elinduljunk a Harry Potter maratonra, de a legfőbb indok, hogy odamenjek az volt, hogy láthassam Rupertet. Elkezdtem felkelteni az egész családomat és a házunkt 8:40-kor hagytuk el ( a show 10-kor kezdődött).

Amikor megérkeztünk, a mozi tele volt emberekkel és azt mondtam az anyukámnak: "Tuti, hogy nem fogom majd látni...". Anyu megkérdezte vlakitől, hogy mikor jönnek a színészek és azt mondták neki, hogy a film után jönnek majd, hogy autogrammokat osszanak és persze, hogy fotókat csinálhassunk róluk. Egy kissé felvidultam: talán láthatom majd.

9:40-kor beléptünk a moziterembe. Bejelentették, hogy csak 10 ember fog majd autogrammot kapni tőlük. Tök szomorú lettem. CSAK távolról láthatom majd... :(

Pontosan 10 órakor lekapcsolták a lámpákat és a fények egy hölgyet világítottak meg, aki egy mikrofont tartott a kezében.

A következőket mondta: " Ma egy különleges alkalom van, ugyanis itt vannak a Weasley tesók!" - kiáltások és taps mindenütt - " De csak 10 ülést fogunk kiválasztani minden teremből... Csak a kiválasztott székeken ülőknek lesz lehetőségük arra, hogy autogrammot kapjanak" - az emberek azt kiáltozták: "NEEEE!!!!"

Ezután a nő elkezdte: "M sor, 21-es szék" és egy lány felkiáltott. Ezután azt mondták: "K sor, 18-as szék!"

Nem figyeltem őket, mert biztos voltam abban, hogy nem leszek a kiválasztottak között, de amikor az anyukám elkezdte mondani: "K18!K18!K18!K18!" megfordultam. " Ez te vagy!" mondta nekem boldogan.

Pánik. Nem hiszem el. Félelem. Boldogság. Nem hiszem el.

Ott voltam, a széken, reszketve, miközben a szüleim nevettek. Az egész terem engem nézett. És én csak remegtem.

"Ez nem lehet igaz!" mondtam én.

"Dehogynem!" mondta anyukám.

Nem hittem el.

" Az összes ember, aki a kiválasztott székeken ül, köszönhet majd a színészeknek és felvehetik a saját autogrammjaikat tőlük." mondta a nő és az összes fény kialudt a teremben.

Elkezdődött a Harry Potter és a titkok kamrája... de nem voltam képes a filmre koncentrálni. Csak néztem a kivetítővásznat, de igazából nem fogtam fel, mi megy akkor éppen. Végig azon gondolkoztam: "Ez nem igaz... ez nem lehet igaz..."

Persze akkor sikerült leszállnom a földre, mikor Harry, Ron és Hermione meglátják Mrs Norris-t. Odafordultam anyuhoz és azt mondtam neki: "Az nem lehet igaz, hogy mindez velem történjen meg!". Közben még azt se vettem észre, hogy az egyész popcornom a földön landolt a kérdés közben.

Próbáltam a filmet továbbnézni addig, míg egy lány ki nem ment és úgy jött vissza a terembe, hogy kiabált: "Itt vannak!!! Itt vannak!!!"

Pánik. Még mindig nem hittem el.

A baziliszkusos jelenetnél kimentem a mosdóba és elhaladtam egy kisebb ordibáló tömeg mellett, ami persze csak lányokból állt, hogy megkérdezzem a biztonságiaktól: " Merre van a mosdó? Merre van a mosdó?"

Mikor ezt kérdeztem, egy csomó lány rosszallóan nézett rám. Mikor visszamentem a terembe, egy idióta mosoly volt az arcomon és hallottam az gyik lányt az ordibálók közül:" ... Tudom, miért ilyen boldog... ő az egyik mákos..." és a mosolyom még szélesebb lett.

Mikor a film végéhez értünk, ahol Ron és Hermione kezet fogtak én is együtt sikítottam és tapsoltam a nézők többi tagjával. 

A szívem gyorsabban vert.

A nő, aki a legelején nálunk járt visszajött és a lámpák újra kigyúltak.

" Készen álltok arra, hogy lássátok a Weasley tesókat?" kérdezte tőlünk a mikrofonjában. Mindenki ordított: "Igeeeeen!"

És beléptek a terembe. Mind a hárman. Bekapcsoltam a fényképezőmet és csináltam néhány (borzalmas) képet.
 
Felmentek a színpadra. Voltak olyan lányok, akik sírtak és sikítoztak. Én csak simán nem hittem a szemeimnek és persze a szívem is egyre gyorsabban és gyorsabban vert.

"Talán szeretnének valamit mondani nekünk!" mondta  nő és odaadta a mikrofont Oliver Phelpsnek, aki azt mondta: " Ciao!", ezután Rupert: " Buongiorno!" (jó reggelt olaszul), majd James Phelps-re került a sor, aki a következőt mondta: "Ciao a tutti!" (sziasztok emberek olaszul)

Az anyukám elkezdett lökdösni. "Menj már, menj már!"

Egy nagyon nagy biztonsági őr megpróbált megállítani, de anyu mondta neki, hogy az enyém az egyik jegy és persze ezután már át is mehettem. Közel voltam hozzájuk és egyszerre akartam sírni és nevetni.

Azon gondolkoztam: " Nem vagyok képes kontrollálni magam. Rá fogok ugrani.", de amikor a színpadon voltam, mellettük, csak egy "HI!"-t tudtam kinyögni Olivernek, aki rámmosolygott és azt mondta nekem: "Ciao!". Megfotam a posztert az autogrammokkal és elkészítettem az egyetlen jól sikerült fotómat (miközben reszkettem).

A nagy biztonsági őr azt mondta nekünk (nekem és egy másik lánynak), hogy üljünk vissza a helyünkre, de amikor már elindultunk volna vissza, láttuk, hogy egy lány megölelte Rupertet.

Persze megfordultam és mondtam, hogy "Én is, én is!" és elkezdtünk Rupert felé szaladni,d e a biztonsági őr megállított minket.

De sikerült a kezemet rárakni Rupert karjára és valaki magragadta a karomat. Épp megakartam kérdezni, hogy ki az, amikor láttam, hogy rupert mosolyog rám a kezemet tartva!!! Visszamosolyogtam rá (remélem mosoly lett belőle, mert annyira ideges voltam, hogy nem tudom, milyen arckifejezést vághattam...).

Visszafordultam és a kezemt néztem (azt hiszem nem fogom megmosni) és azt mondogattam magamban: "Nem, ez nem lehet..."

Annyira reszkettem, hogy ha valaki megkérdezte volna, hogy hogy hívnak, nem tudtam volna válaszolni.

Visszatértem a helyemre és anyu megkérdezte: "Szóval?" és azt mondtam neki: " A kezem... megfogta a kezem..."

Miután hazaértünk, még mindig a kezemt bámultam. A nap további részében csak reszkettem és egy idióta mosoly ragadt az arcomra...

Anyu irigykedve mondta: " Milyen szerencsés vagy!"

És totálisan igaza van...